Boldog vagy?

Mindig!

ez nem igaz!

De ez igaz. méghozzá az egyetlen válasz amit adhatok erre a kérdésre. Bár az elmúlt időszakban nem mondanám hogy ez látszik...

Mikor állíthatod teljes bizonyosággal hogy boldog vagy? Mikor mondhatod hogy mindened megvan? mi az a minden? 

Olyan úgy sincs amikor a hiányosság oszlopba nem tudsz mit tenni, mert ilyenek vagyunk mi emberek. Mindig kell a jobb a szebb...valami amitől megváltozik, vagy megváltozunk...

Van az az érzés amikor nem tudsz mit tenni.. magad alatt vagy...amikor akárhogy kapálózol csak mélyebbre süllyedsz...akármilyen szemszögből nézed a dolgokat valahogy nem segít már...

ilyenkor mit kell tenni? Az a rész hogy csak magaddal foglalkozz megvolt...az hogy vedd számba mid van és nézz körül hány embernek hiányzik ez...megvolt...akkor most mi jön? mert ha a munkába temetkezem akkor ugye elnyomom ami megint nem vezet jóra...de így hogy megélem csak emészt és emészt...már testi tünetekkel is jár...mert nem tudok mit kezdeni vele...

 Lehet ez is egy iskola...hogyan győzöd le saját magad...

elmúlik...mint minden...

Megosztás a facebookon

...elvárás... 
nem az a féle ami kényszer, hanem amikor látod a szemükben hogy várják amit megszoktak.. hogy mond azt amit szoktál és nem kiváncsiak másra nagyon. Van hogy azért dobsz egy mosolyt, azért húzod el a szád görbületre mert tudod hogy nekik ez ad valamiféle pluszt..egy sóhajjal kevesebbet vagy csak azt a féle megnyugvást hogy veled minden rendben ... Talán felszínes...de lehet hogy csak a mindennapi rohanás az örök mókuskerék az oka...nincs idejük a falak mögé nézni...nem elvárható ez..

Őszinte meglepődéssel fogadod ha évek múltán lesz valaki aki látja a mosoly mögötti kételyt. Elsőnek el sem hiszed mert akár véletlen is lehet. Megeshet hogy megfeletkeztél magadról vagy egy kósza gondolat kiült az arcodra és pont olyan látta meg aki nem néz rajta át. Vagy rajtad se.

Nem rég találkoztam valakivel...aki teljesen más mint az eddigiek. Tisztában vagyok vele hogy járnak a világban olyan emberek akik többek mint aminek mutatják magukat mégsem merik ezt felvállalni...és most nem tudásról vagy képességekről beszélek hanem lelkileg olyan erős jellemekről akiknek mély érzelmeik vannak minden pillanatban minden apró rezdülésüknek pontos magyarázata van. 

Nagy nagy falal és gátakkal rendelkezik ami még nem is ritkaság manapság...de olyan erővel védi ezenfelül a várát hogy az hátrálásra ad okot. Ezek az emberek talán a legmagányosabbak. Sajnos a mai világban nem hogy egy mosoly őszinteségéről döntést hozni nincs időnk de emberek álarcai mögé nézni még annyira se...főleg ha ehhez egy hosszabb út vezet mint ahogy azt megszoktuk. Amint észreveszük hogy ez időigényes máris úgy csinálunk mintha nem is vettük volna észre azt az álarcot...Alapvetően nincs ezzel gond mert aki mellénk rendeltettet az ellen akárhogy is küzdünk az melletünk lesz. 

Úgy dicsér hogy nem mond szavakat..úgy ad vigaszt hogy nem ölel át sem szavaival sem fizikailag...úgy vidít hogy közben az ő szája nem húzódik görbületre. Átveszi az emberek rezgéseit és azt használja úgy hogy ha nem keresed mindennek az okát görcsösen ( mint ezesetben jómagam) akkor sokszor érthetetlennek tűnik az amit csinál. Nehéz volt napirendre térnem efelett mert normális esetben én úgy gondolom hogy arra vannak a szavak hogy kimond azt ami benned van, különben hogyan is tudnád magadat megértettni másokkal. Fontosnak tartom kimondani ha valaki fontos, ha valakihez érzéseket kapcsolsz...de ő nem beszél. Ilyenekről nem...de a tudtodra adja szépen lassan...nem köszön meg semmit, szavakkal nem. Amikor a legkevésbé számítasz rá akkor észreveszi hogy baj van és az a köszönet. 

Felhúzott egyszer egy álarcot ami az érdektelenségről szól de valójában az látja csak annak aki ezzel az álarccal szemben állva tükörbe néz.

Megosztás a facebookon

Már egy ideje foglalkoztat ez a dolog.
8-9 éves lehettem, mikor megkaptam az első naplóm. Nem nagyon bíztam az emberekben...nem beszéltem fölöslegesen és nem barátkoztam magamtól. Nem voltam az a csúnya kislány, akit kiközösítenek de talán pont ezért, mert nem igazán érdekelt ki mit gondol rólam... nem is nyitottam senki felé. Úgy éreztem, annyi időt úgy se tölt senki az életemben hogy érdemes lenne barákoznom. A suli inkább csak pár hetes program volt az évben nekem. Abban az időszakban a kórház volt az otthonom. Ahol, ugye jöttek mentek mellettem az emberek. Váltották egymást az ágyakon. Mire megjegyeztem a nevét vagy azt hogy mi is a betegsége addigra meggyógyult és tovább állt. Az egyetlen állandó az talán az orvos és a növérek voltak. Némelyiküket eltudtam volna képzelni anyának is...legalábbis akkor még azt hittem erről szól.

Szóval megkaptam a naplóm. SweetDadtől, talán karácsonyra. Nagyon örültem neki. Mint mindennek amit kaptam. Komolyan, egy egyszerű csokinak is tudtam úgy örülni hogy a nyakába ugrodtam és szana-szét pusziltam. A naplómnak minden nap köszöntem...leírtam mi történt velem aznap...milyen érzéseket váltott ki belőlem egy egy tuskó a suliban. Kezdetben így történik mindenkinél aki kap egy kulcsos könyvecskét. Aztán idővel rájöttem, hogy csak abban a kulcsos könyvecskében bízhatok. Próbálkoztam én barátnőkkel, testvérrel de valahogy mindig pofára esés volt belőle. Ezért inkább leírtam és lakatot tettem rá.

Azóta így van ez. Vagyis, mostmár van egy ember akiben vakon bízok de hosszú hosszú éveket dolgozott rajta úgy, hogy észre sem vette mert természetesen jött. Ő Best. Különleges kapcsolat van köztünk, de erről majd a későbbiekben regélek.

Az írás lehet a megoldás. Az hogy megszületik a fejedben egy gondolat, az miliónyi kérdést hoz magával ami aztán a választ is adja. Mindig azt éreztem hogy sosem a tanácsokban van a válasz...hanem mindig a kérdésben. 
Most úgy döntöttem akkor megpróbáljuk ezt a fajta "önmegvalósítást". Eleinte talán nagyon önző és szűk témákról fogok írni.. kicsit ki kell bontakozzak valahonnan...és amikor majd már úgy érzem fél szavaknól is, talán majd akkor jön az ami igazán nektek szól. Addig pedig csak próbáljatok megismerni szavaimból.

Megosztás a facebookon